Egy kisvárosban nőttem fel, Magyarországon. Bár a családi fészek tüzének lángja nem lobogott mindig békésen, mégis nagyon sok szeretetet kaptam a családomtól. Szüleim számomra bámulatos módon, és nagyon korán felismerték, hogy az én életem csak akkor lesz jobb, mint az övék, ha minden lehetőséget megadnak nekem a tanulásra. Sokszor ezt erejükön felül is megtették. Erősen az emlékezetembe vésődött a kép, ahogyan kislányként nyári szünetben az árok partján ülve a kerékpár támasztó rúdon hintázom, és az egyetlen esemény az, ha egy biciklis – néha dülöngélve – elhalad az utcán. A felismerés éveken át visszacsengett a fülemben: „Tanulni kell, tanulni kell, mert én meg akarom ismerni a Világot!”

Tanulni jó! Tanulni kell!

A kisvárosban kitűnő tanárok adták át nekem ismereteiket, majd Budapesten a főiskolai tanulmányaimat is befejezve – itt vonom vissza ünnepélyesen az összes átkot, amit tanáraim fejére szórtam a táplálkozástudomány és biokémia szigorlatok előtt! – a szállodaiparban és idegenforgalomban építettem szépen ívelő karrieremet. Mígnem 28 évesen, frissen házasodva rádöbbentem, hogy az egészségem romokban hever.  A sors kegyes volt hozzám, mert minden segítséget megadott, hogy meggyógyuljak: támogató társat, csodálatos doktornőt a pszichoterápiában, megértő főnökasszonyt, aki elfogadta az összes furabogár dolgomat cserébe azért, hogy a munkámat jól végeztem, egy türelmes kezelőorvost, aki rendszeresen ellenőrizte hogyan haladok a gyógyulással, és Vanját, aki segített visszaszerezni az egészségemet, és szelídségével egy új világot tárt fel előttem.

Miután Vanja visszaköltözött családjával a szülőhazájába, kétségbeesetten kerestem, hogy akkor mi az igaz, mi a helyes út a természetes gyógymódokat hirdető számtalan lehetőség közül. Úgy döntöttem, kezembe veszem a dolgokat, és megtanulom amit csak lehet, de legalább annyit, hogy el tudjak igazodni, és ki tudjam választani, hogy mi igaz, és milyen szakember segítségére van szükségem, ha az egészségemet szeretném megőrizni.